Bár írhatnánk arról is, hogy hány száz coaching óra, mennyi workshop és tréning-élmény áll már mögöttünk, mi inkább arról az útról mesélünk, amit nap mint nap járunk, és amely által elmondhatjuk: itt és most a helyünkön vagyunk.
Erről szól a Mindsetup is: a változás valódi lehetőségéről, a felismerések erejéről, az első lépések lendületéről, a mérföldkövek adta sikerekről és arról a szabadságról és elégedettségről, ami a körülményektől függetlenül lehet a miénk.
A kétség teremtette bizonyosság
.jpg)
Hitkó Andrea vagyok, mindfulness, kamasz és párkapcsolati coach, tréner, feleség, anya, de legfőképp Ember.
A hivatásom egyben küldetésem: támogatni a hozzám fordulót abban, hogy felfedezze a benne rejlő lehetőségeket, elkezdjen önmagával összhangban élni ezzel teremtve meg a boldog, teljes életét.
Szívügyem egyrészt a család, így örömmel támogatom a szülőket, hogy megélhessék a kiteljesedést, magabiztosságot ezen szerepükben, továbbá párként is egyre támogatóbb, szeretetteljes kapcsolatot tudjanak fenntartani, másrészt a motiváció feltérképezése, azaz annak felfedezése, hogy mitől csillog a szemed, mi az a belső hajtóerő, ami, mint a rakéta visz előre még a nehezebb napokon is. Ezen folyamatokban a mindfulness és a tudatosság eszközeit használva teremtik meg a hozzám fordulók a tartósan elégedett, boldog élet.
Azonban ehhez a kiteljesedett élethez és ehhez a hivatáshoz számomra kanyargós út vezetett. Már középiskolában irigykedve és csodálattal tekintettem azokra az emberekre, akik tudták, hogy mit akarnak elérni az életben. Hol akarnak tovább tanulni, milyen hivatásban szeretnének kiteljesedni, hány gyerekük lesz, hol és milyen életet fognak élni…
Irigykedtem, hogy milyen klassz lehet kétség, kérdés és bizonytalanság nélkül töretlenül, magabiztosan haladni előre a megtervezett úton…
Ahogy visszatekintek a tizenéves önmagamra egy reményekkel, lelkesedéssel ugyanakkor kérdésekkel, bizonytalansággal teli kislányt látok, aki hisz abban, hogy kemény munkával és szorgalommal előre lehet jutni. De hogy pontosan mit is jelentett az előre, azt nem tudtam volna megválaszolni.
Emlékszem magamra, ahogy keresem a helyem és nem lelem. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor boldognak éreztem magam és emlékszem a hiányérzetre, ami felerősödött a boldog pillanatok kontrasztjában.
Épphogy elindultam a felnőtté válás útján, amikor meghalt Édesapám és az ő hiánya még tovább fokozta az amúgy is kínzó hiányérzetet. Egészen Angliáig menekültem, hátha a távolság, az újdonság a sok tennivaló majd betemeti az űrt, meghozza azt a valamit, amitől teljesnek fogom érezni magam. Persze nem így történt. Most már tudom, amiről akkor még sejtelmem sem volt, hogy a teljességet csak belülre figyelve, önmagamban felfedezve fogom tudni kiteljesíteni és megélni…
A főiskolán volt az első önismereti élményem, amikor a csoporttársam unszolására részt vettem egy csoportos foglalkozáson és "vért izzadtam". De innentől kezdve nem tudtam elkerülni a magammal való találkozásokat. A pszichológiai képzés részeként is kellett terápiára járnom és foglalkoznom önismerettel, de emellett az élet is hozta sorban a "lehetőségeket" többnyire fájdalmas tapasztalatok, kérdések formájában:
.jpg)
-
A munka tényleg kényszer, megalkuvás, ami nem járhat örömmel, vagy van választásom és tehetem azt, amitől ragyog a lelkem?
-
Tényleg jobb egy megalkuvásokkal teli kapcsolatban létezni, mint vállalni önmagam és a világ előtt, hogy inkább élek egyedül, mint egy olyan emberrel, aki mellett lassan elszürkülnek az évek?
-
Az élet végső célja és értelme valóban csak annyi lenne, hogy pénzért robotoljunk egy végeláthatatlan mókuskerékben, hogy aztán elköltsük azt csupa haszontalan dologra?
Ekkor még messze voltam attól, hogy saját családom legyen, de már ekkor is érdekeltek a családi dinamikákkal, gyerekneveléssel kapcsolatos témák, ezért a családterápia felé szakosodtam. A családsegítőkben és az O.P.N.I.-ban (ismertebb nevén Lipótmezőn) töltött gyakorlatok során számos megrázó élményben volt részem és ezt a terhet nem bírtam el: elhagytam a terápiás terepet és tréner lettem. Itt már többször megéltem, hogy valami ilyesmit szeretnék: tanulni-tanítani, együtt fejlődni másokkal, de még mindig kerestem: úgy tudtam, hogy a tökéletes munkát, vagy inkább hivatást, meg az igazi társat, de valójában önmagamat nem találtam még meg.
Aztán 33 éves koromra éltem meg azt a katartikus élményt, amit szeretnék megtapasztaltatni másokkal is, hogy helyemre kerültem a saját életemben és azzal összhangban kezdtem el élni, aki valójában vagyok és nem valaki másnak megfelelni. És mit jelent ez a hétköznapokban? Mivel pontosan tudom, hogy mi fontos az életem egyes területein, már nem okoz gondot nemet mondani a velem összeegyeztethetetlen helyzetekre, feladatokra, emberekre, sőt a fontossági sorrend felállítása sem kérdés többé.
Azzal, hogy tisztában vagyok az igényeimmel, hogy egyes helyzetben mire van szükségem, vagy épp mi a bajom, olyan minőségű kapcsolódásokat élek meg a számomra fontos emberekkel, ami régen elképzelhetetlen volt. Két kamasz gyerek mellett sincs bennem már kétség afelől, hogy jó anyjuk vagyok, azaz pont azt adom nekik, amire szükségük van. Kijelenthetem, hogy 18 év után jobban szeretjük egymást a férjemmel, mint a „rózsaszín köd idején” és a hivatásomban pedig átadom és megélem ügyfeleimmel azt a felemelő tapasztalást, hogy végre megtalálják a helyüket a világban, ahol ragyogni tud a lelkük.
A legutóbbi osztálytalálkozón derűs szívvel nyugtáztam magamban, hogy bár hosszú utat jártam be, de teljes bizonyossággal megérkeztem oda, ahova valóban tartozom, és ezzel párhuzamosan kis szomorúsággal a szívemben hallgattam az egykor magabiztosan törtető társaimat, hogy milyen távol kerültek a valódi önmaguktól.
Képlékeny jövőből a tudatos jelenbe
Istók Nikoletta vagyok, transzformatív coach, tréner, kommunikációs szakember és megrögzött grafomán.
Az önismeret, egészen pontosan az érzelmi intelligencia témája 2011-ben talált rám, és kísér azóta is. Coachként 2019-ben végeztem, hivatásommá 2020-ban vált. Abban támogatom a hozzám fordulókat, hogy újra meghallják a belső hangjukat, elkezdjenek bízni benne, és azt követve kialakítsák azt az életet, amely tényleg az övék.
Kiemelt témáim a teljesítménykényszer- és megfelelés leküzdése, az önelfogadás és önértékelés megerősítése, valamint a munka-magánélet egyensúlya, különös tekintettel a pihenés beépítésére a mindennapokba.
Az első emlékem a mi leszel, ha nagy leszel kérdésről gimis koromra datálódik: mivel nagyon szerettem írni, egy osztályfőnöki órán a válaszom az újságíró volt, amit némi meglepődéssel vett tudomásul a tanárnő, majd minden ment tovább az addigi kerékvágásban. A „tanulj szorgalmasan, szerezz diplomát és akkor majd lesz egy jó állásod” alapelv mentén nőttem fel, ami hatékony táptalaja volt a teljesítményfókuszú működésnek és a megfelelésnek, azonban nem szólt arról, hogy megtanuljak odafigyelni a saját vágyaimra és igényeimre.
Ráadásul életem első nagy csalódását is ennek a szellemiségnek köszönhetem:
.jpg)
a két diploma és a nyelvtudások sem jelentettek útlevelet egy "jó" állásba, csupán telemarketingesnek vettek fel, és bár sokat tanultam a telefonhívásokból az emberi természetről, az eredményes kommunikációról, mégsem éreztem jól magam ebben a szerepben.
Úgy hittem, tudatosan választottam az első multis állásom, ma már tudom, hogy csupán a sokak által követett célnak dőltem be: a biztos munkahely a boldog jövő kulcsa. Ahogy telt az idő, egyre erősebb hiányérzetem támadt, és az elégedetlenség, a belső feszültség érzései valamennyi alkalmazotti munkámban végigkísértek – ahogy a korábbról hozott teljesítménykényszer is.
Abban voltam csak biztos, hogy egyediségre, kreativitásra vágyom, így kezdtem el 2011-től, munka mellett írni, majd később 2018-ban újságíróként léptem ki az alkalmazotti létből is. A mókuskerék azonban a magam által szabott keretek között is folytatódott: sokat és még többet dolgoztam, esténként és hétvégén is, az elégedettség, az elég jó vagyok élménye azonban elmaradt.
A fordulatot, majd pedig a megérkezést 2020 tavasza hozta el számomra: a váratlan és szokatlan helyzet olyan tükröt tartott elém, amiben már nem tudtam nem szembenézni önmagammal és meglátni a számomra fontos értékeket, mélyen gyökerező vágyakat. Ahogy azt sem hagyhattam tovább figyelmen kívül, hogy már évtizedek óta nem ezek mentén működöm, ami a folyamatos túlvállaláshoz, és az életem területei közötti egyensúlytalansághoz, illetve a már tagadhatatlan kimerüléshez vezetett.
Ekkor hoztam meg az első, valóban tudatos döntéseimet arról, hogy hogyan, és mi mentén szeretném élni életemet: elkezdtem odafigyelni a testem, a lelkem és az elmém üzeneteire, arra, hogy mit szeretnék igazán, és mire van szükségem ahhoz, hogy kiegyensúlyozottnak, értékesnek, boldognak érezzem magam egy-egy nap végén. Megengedtem magamnak, hogy meghalljam a belső hangomat, majd lépésről lépésre a valóságomat is ehhez az iránymutatáshoz igazítottam.
Bár nem volt könnyű újrakapcsolódni magammal, akadnak olykor hullámvölgyek, kihívások, a nyereség azonban felbecsülhetetlen: ma olyan hivatást végzek, olyan mindennapokat élek, olyan párkapcsolatban van részem, olyan emberek és olyan környezet vesz körül, amiben igazán önazonos, magabiztos és elégedett lehetek – hétfőn éppúgy, mint szombaton. Ebben az új életben nem a feladatok mennyisége, hanem a minősége lett számomra a mérvadó, helyet kapott benne a pihenés, a jóga, a gyerekkori hobbik, és van lehetőségem újakat is felfedezni, miközben nem pusztán elég jónak, de őszintén értékesnek is érzem önmagam. Ráadásul mindez még csak a kezdet, a határ pedig a csillagos ég. Ezt a felszabadító és egyben izgalmas élményt szeretném átadni minél többeknek, ez az én misszióm.
A munkám során az érzelmi tudatosság és az önreflexió erősítésére fókuszálok, kiaknázom az írás jótékony erejét és olyan személyre szabott, szemléletformáló eszközöket adok az ügyfeleim kezébe, amelyeket később bármikor egyedül is hatékonyan alkalmazhatnak.
.jpg)